Néha....

Már megint ott tartottam hogy hagyom a francba ezt az egészet….Nem akartam semmit sem csinálni…Nem akartam emlékezni arra,ami elmúlt…De nem sikerült…Tanácstalan voltam,elesett és gyenge….Annyira gyenge voltam,hogy még álom sem jött a szememre..Csak az járt a fejemben,hogy mennyire egyedül vagyok,hogy mennyire elveszett vagyok Nélkülük…Nem tehettem mást,egész éjjel abból táplálkoztam,ami maradt belőlük…Kósza ölelések,szép szavak…Csak ennyi…De ennyi bőven elég volt ahhoz,hogy magamba zuhanjak és minden örömteli pillanatot átvegyenek a szomorúak…Fejemben csak ezek a kérdések jártak:Miért pont Velem történik ez?Miért nem vagytok most mellettem? Pedig nagy szükségem lenne rátok….Nem is tudjátok mennyire…Nem baj,már megszoktam azt,hogy nem vagytok mellettem..Soha nem jöttök vissza...És ez így van jól…De az emléketek attól még bennem él és bennem is fog örökre….

Néha sírnom kell,néha emlékeznem kell....ilyet is kell csinálnom,ahhoz,hogy a lelkemnek kicsit könnyebb legyen...

Ilyenkor elgondolkozom miért is csinálom ezt az egészet…Miért ártok magamnak?De főleg másnak?Ilyenkor ezt nem veszem észre,csak akkor,ha már eljutok arra a szintre,hogy nagyon megbántok valakit…Ekkor jut eszembe,hogy mi a fenéért csinálom ezt?Mire jó ez?Semmire. Arra,hogy még jobban magamba zuhanjak és elmondhassam magamról,hogy Én vagyok a legszerencsétlenebb,legértéktelenebb ember a világon.…Hogy Én nem kellek senkinek és annyira,de annyira egyedül érzem magam…Pedig nem is vagyok annyira egyedül… Ilyenkor jönnek a támaszaim,akik mindig mellettem vannak és próbálnak engem jobb belátásra bírni kisebb-nagyobb sikerrel. Végül úgyis Nekik lesz igazuk és ezt Ők is nagyon jól tudják:) 3 nap kétségbeesett emlékkutatás és lélekkeresés után végre visszatértem a való életbe…sikerült...Egy icipicit újra boldognak mondhatom magam:) És ezt a barátaimnak köszönhetem:) Köszönöm,hogy vagytok Nekem!:)