Ismeri Ön a déjá vu érzést?Nem?Dehogynem!
Ezt már látta,érezte,ízlelte valamikor. Olyan ismerősnek tűnik ez az illat,mintha már hallotta volna ezt a mondatot,talán ez a pofon is elcsattant valaha….hahaha,nem is olyan vicces.
Kezdeni,nekiugrani,hódítani,hegyeket az útból elhordani gyerekjáték. Befejezni,lezárni,barátságban elválni lehetetlennek tűnő valami,mert mindig marad valaki,többnyire mélységes fájdalommal a szívében,szívünkben.
Hol ezért,hol meg azért. A szerelem győztesekre és vesztesekre van kitalálva állítólag,nagy stratégáknak való,elmélyült diplomáciai állóháború,néhány kedves békeévvel fűszerezve. Ez sem olyan vicces.
Mi lett volna,ha? Ha akkor és ott nem az történik,nem jön a nyári szünet,
nem költözik másik városba,elérem az utolsó vonatot,mégiscsak neki adok igazat?Boldogan éltünk volna,amíg meg nem halunk?Vagy jött volna egy másik szünet,vonat,igazság?
És mitől nagy Ő,a nagy Ő,ha nem láttam legalább három éve,és gyakorlatilag néhány,hol karácsonyi,hol születésnapi üdvözlő,és nyilván-mert nyilván-tudatalatti félrenyomott SMS kivételével semmilyen,néven nevezhető kommunikációs csatorna nincs közöttünk?
A túlélés néhány formája ez is,persze,ha mindent csak és kizárólag véres drámának kívánunk megélni. Akkor bizony a fenti négy bekezdés alapján-akár együttesen,akár külön-külön alkalmazva őket-könnyedén tönkretehetjük a teljes életünket,fújhatjuk a lufikat,kaphatunk heveny szívdobogást,és támolyoghatunk a magunk gyártotta ködös történelemben.
A múlt egy csodás kifestőkönyv,és mi nagyon tehetséges színezők vagyunk. A kudarc élménye,vagy inkább emléke lassan vidám árnyalatokba öltözik. És mi nap-nap után egyre bátrabban vezetjük a kettős könyvelést,hogy aztán váratlanul szembesülések hozományaként mély depresszióba amortizáljuk lelkünket.
Miért?Miért vagyunk ilyen elképesztően idióták?Képtelenek vagyunk bármit is kezdeni az idővel,a mások és magunk döntéseivel.
Mindent újracsinálnánk,állandóan elhalasztott ziccerekről,rossz húzásokról kesergünk,így rövidítve meg mindenkit.
Nagy árat fizetünk,ha nem fogadjuk el a történéseket olyanoknak,amilyenek. A szeretet nagy bravúrja az elengedés. Így szép és teljes a lecke,amire tanít. Valaha volt egy Férfi,volt egy Nő,ők ketten kellettek mindenhez. Mindenhez,ami akkor fontos volt. De ma már nem az,ma az a fontos,ami/aki éppen zajlik. Ez a dolgok rendje. És vannak olyanok is,akiknek még megközelítően sincsenek ilyen emlékei. Úgyhogy adjon hálát a sorsnak mindenki,aki hordozhat magában valami régi nagy érzést…
/Novák Péter írása az elmúlt nagy szerelmek erejéről/
Akárhogy faragom, igaza van.
VálaszTörlésSzeretni = legjobbat akarni = ha jobb neki nélkülünk, elengedni.
A legnehezebb ilyenkor megőrízni saját tisztaságunkat, legyen az lelki, vagy testi. Neaggyisten erkölcsi. Azért pofátlan dolog ez, mert pont olyankor romlunk meg (szép lassan), amikor érni kezdünk...
Tanúbizonyságot teszünk arról, hogy tényleg szeretjük, mégis belemocskulunk abba, hogy emberből vagyunk. Szemét dolog ez...
hm, ezt én most nem nagyon értem kedves Rózsabűvész kolléga. ha valaki képes elengedni, akkor pont hogy nem bocsátkozik olyan fölösleges és gusztustalan tettekbe, amelyekkel saját szeme közé köp és akár még a hőn szeretett lényt is megalázza (ugye itt felvetődik a kérdés, hogy ki kit is szeret valójában). egyébként egyáltalán ne várjon senki attól boldogságot, hogy elsajátítja az elengedés képességét, ez csak a gyémámtok ragyogását segít megőrizni.
VálaszTörlésnem az elengedésben van a bemocskolódás, hanem abban, aminek az elengedés a végeredménye... gondolatok, tettek, amik megkönnyítik, hogy kimondjuk:
VálaszTörlés- Elengedtem.
hm... na ilyenkor érzem magam marslakónak. bár ha jobban meggondolom, akkor, amiről ön beszél az nem az elengedés, sokkal inkább megszabadulásnak nevezném.
VálaszTörlésRossz szót használsz. Nem megszabadulás a szó, amit keresel. Azt hiszem a szó, ami böki a csőröd az az elküldés. A kettő koránt sem ugyanaz... koránt sem...
VálaszTörlés